Ez lehetne akár valamilyen sokadrangú trilógia újraforgatott neve. De nem az. Ez bizony arról az apróságról szól akit most is itt melegít a laptoptartó kellemes melege. De tekerjünk az elejére, hogyis kezdődött. Csillan a szemetek mi?! De piszkos kis részleteket átugorva a felismerés pillanatát elevíteném fel. Azért határoztam el, hogy az elkövetkezendő hét hónapban lepötyögöm mi is mocorog a hasamban és a fejemben, mert sok portálon olvastam, hogy igenis egy kismama kezdjen bele a napló írásba. Az írásom rémes, egy hét múlva én sem fejtem meg milyen ókori írásjeleket tartalmaz a papír és mivel blogoltam, hát blogolok tovább csak máskép.

Szóval a pillanat. Szabin voltam, viszonylag nyugodt napjaimat éltem. Egy valami pötyögött az agyamban egyre erőteljesebben. Nem jött meg. Volt már ilyen a történelemben, az első napokban nem is izgattam magam hisz pár nap csúszás nem a világ, de egy hét az egy hét. Így kocsiba pattanva a legközelebbi Tesco illatszerosztályának terhességi tesztjét lekapva a beszerzést bevásárlásnak álcázva mentük haza. Izgalom a konyhában és az udvaron egyaránt. Öt perces várakozás és hirtelen mintha kettős látásban szenvedtem volna, két csík. Újraolvasás. A használati utasítás pontról pontra való böngészése és újra értelmezése megtörtént. De ugyan az a diagnózis. Nem vagyok egyedül. Gyomorgörcs.

Kimentem, hisz nem lehettem örökké a wc rabja. Szerintem az arcomra volt írva minden, de azért szavakkal is körvonalaztam, hogy a fickók gyorsak voltak és a gólya mélyrepülésben csapódott be. A konklúzió, hogy egy másik teszt majd megmondja a tutit. Hát ismét autóba hopp és irány, de már a gyógyszertár. A legmodernebb szuperpontos tesztet kértük és vittük haza, majd pisiltem le. Az eredmény most egy kereszt, plusz jel. Hát már két kütyü mondta azt:" - Nem vagy egyedül!" Így egy gyors telefon és egy rendelési idő egyeztetés és délután már ott is ültünk a rendelőben, hogy egy diplomás mondja meg, hogy most mi is a valóság. Bejutottam izgatott voltam. Elmondtam a dokinak, hogy a két kütyü azt mutatta beköltöztek az egyszobás luxuslakosztályomba. Hozzá fűzöm, nem éreztem semmit. A filmekben és urbán legendákból a terhesség mindig a folyamatos rókákról és rosszulétekról szól, nekem meg annyi volt a bajom, hogy műtét nélkül nőtt a mellem legalább 1 hanem 2 méretet. Szóval vissza térve a vizsgélóasztalhoz. A doki benéz, latinul diskurál kellemesen feszülten mosolyogok. Ultrahang asztalra fektett, majd a hideg készülékkel kezdett el egzecíroztatni belülről. Ismét jöttek a számok a latin szavak felhője és én feltettem a kérdést, mert már nem bírtam. WTF? Na jó persze nem így, de megkérdeztem, mi a helyzet. Hát igen! Ott bent van egy albérlő akit most zigótának hívnak. Hirtelen nem tudtam sírjak-e vagy nevessek. Az, hogy mi lesz a késöbbiekben eldönteni egyedül nem tudtam és nem is akartam. Kaptam beutalót vérvételre, majd kikóvályogtam a rendelőből. Leültem a barátom mellé és mondtam 1 hónapos ( azaz 4 hetes, mert itt hetekben mérnek mindent) néztem rá. Elképedt. Ő sem és én sem tudtuk, hogyan tovább. Mi az ami igazán jó döntés lenne mindannyiunk számára. Tudtuk, nem most akartuk. Tudtuk egy mini életet hoztunk össze, bizonyára nem kellemetlen körülmények között. A hezitálás körülbelül egy-két hétig tartott. A döntés késöbb megszületett, zigi marad mi új becenevet kapunk majd, Anya és Apa.